Szvoren Edina: Kérődző Kronosz
Új kötetében Szvoren Edina megint újított, megint mást csinál, mint a Pertuban, a Nincs és ne is legyenben, Az ország legjobb hóhérában, a Verseimben vagy a Mondatok a csodálkozásról című prózakötetekben. Ezúttal hibrid szövegeket írt, hagyományos megnevezéssel pastiche-okat. Ezekben olyan narrátorokat szólaltat meg, akiknek elbeszélési módja, történetei kortárs művekből ismerősek, egyúttal azonban a szvoreni történetmondók sorába is beilleszthetők, s így egyszerre hordják Szvoren Edina és tíz másik szerző írói jellegzetességeit. Pontosabban csak kilencét, mert az utolsóban a szerző saját írásainak egy csoportjára, az Ohrwurm-jegyzetekre játszik rá – egyfajta utószóként. A tíz szöveg utánzat és mégsem az. Mert egyszerre főhajtás, imitáció, adaptálás (regény vagy esszé rövidprózásítása), azonosulás, korrekció, helyenként pedig parodisztikus túlzás. Ezért aztán az elbeszélések két szerzővel szerepelnek: a kötet névadója Szvoren Edina, az egyes írásművek címe előtt pedig egy-egy kortárs író neve szerepel. A szövegek és elbeszélőik ugyanúgy hibridek, mint a címbeli Kronosz, a második görög istennemzedék főistene. Az ő esetében a metaforikus jelző, a „kérődző” szó tudatosítja, hogy Kronosz emberfeletti és ember alatti lény is. Ő úgy kívánta megakadályozni, hogy valamelyik gyermeke letaszítsa a trónjáról, hogy születésükkor lenyelte őket, s e gyermekek csak akkor láthattak újra napvilágot, mikor Zeusz meghányatta Kronoszt. Kétségkívül bekebelezés folyik a könyvben is – mint minden művészi alkotásban –, ezúttal azonban nyíltan vállalt az elsajátítás, s a végeredményt, a hibrid elbeszélések megírását tekinthetjük zeuszi performansznak, csak itt művek kerülnek napvilágra. Ha az önironikus mitológiai párhuzamot végigvisszük, arra juthatunk, hogy Szvorennek itt a teremtés mellett az előolvasás, előemésztés, fermentálás (kérődzés) is feladata, s ez azzal a hozadékkal kecsegtet, hogy könnyebb lesz megemésztenünk, felfognunk és elfogadnunk az eredeti műveket is, miközben újabbakkal gazdagodunk.
Mire gondolok? Például az indító elbeszélés, a Levél nővéremnek című Szvoren Edina–Bartók Imre-mű közelebb hozza az olvasóhoz, szerethetőbbé teszi a Lovak a folyóban és a Jerikó épül regényekirritáló énelbeszélőit, mert a Levél nyíltabban, önkritikusabban és humorral beszélteti a hasonló karakterű szereplőt érzelmi függőségéről, játszmázásáról és krónikus önsorsrontásáról. A bartóki karaktert Szvoren egy traumatörténetbe helyezi, s (a bartóki minta nyomán) ehhez kapcsol máshonnan vett történettöredékeket. Már a cím, a Cseh–Bereményi-dalt megidéző Levél nővéremnek is involvál egy kapcsolatot, aztán van itt kafkai titokzatosságú munkáltató, Déry Tibor életrajzából ismerős sztrájkszervezés a szülő egykori gyárában, továbbá gyerekkori nyomozás az apa után (à la Emlékiratok könyve), s persze van bartóki látomás is. Miközben a történet araszol előre a jelenben s egyidejűleg a múltban is, egy kérdés állandóan ott motoszkál az olvasóban: Miért s hogyan halt meg a féltestvér, a nővér, s halála kapcsolatban van-e az anya által feltételezett testvérszerelemmel? Célzásokkal kell beérnünk, Szvoren Edina és Bartók Imre egyaránt szeret rejtvényeket feladni. A két szerző (és a két műfaj) különbözősége elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a bartóki figyelem és kísérteties fantázia itt kénytelen a mindennapokra szorítkozni. A szűkösségért Szvoren a maga abszurd humorával kárpótol: „Ha nyomtatód van, kinyílik a világ”; „állom a tekintetét a fűtőrácsnak”; „Én vagyok az, aki dolgozik”.
A Csempészipszilonokban Szvoren bevezeti olvasóit a Tolnai Ottó-féle prózalabirintusba, kedvet csinál a Szeméremékszerek bejárásához a szereplők asszociációsorainak rövidebbre vágásával s egy nagyon banális szituációba helyezésével. Ezúttal a palicsi infaustusok diót törnek, s adomázásukat, okoskodásaikat, történetmeséléseiket egy alpári pletyka indítja el. Az elbeszélés vonzóvá teszi a Homokvárat, Tolnai Ottó palicsi otthonát s a meghitt, baráti együttléteket az új(gazdag) lumpenek és határ menti embercsempészek zajos világában, ahol a társaság tagjain túl csak keveseknek fáj, hogy a menekülők lejárják a lábukat, s végül olyan kicsikké válnak, hogy a pengés-zsilettes határkerítés résein is át tudnak jutni. Ha majd a Szeméremékszerek köteteit előveszi, akkor bőven ráér megtudni az olvasó, hogy a társaság leginkább Tolnai Ottó alteregóiból, különféle énjeiből kerül ki, ők azok a palicsi ólumpenek, akik egy meghitt, természetközeli kézműves világot őriznek tárgyaikban, szavaikban és vége nincs történeteikben.
Vannak írások, melyekben Szvoren Edina teljesen azonosul a szerzőtársak szemléletével, karaktereivel és nyelvhasználatával, ezeket különösen sikerült pastiche-oknak érezhetjük. A Kutatóutak, séták narrátorában könnyű fölfedezni Tompa Andrea nőalakjait, A hóhér háza fájdalomtól megkeményedő énelbeszélőjét, a Fejtől s lábtól öntörvényű medikáját és az Omerta széki menyecskéjét, a szívós és józan gondolkodású Kalit. Gyönyörű a novella nyelve, az énelbeszélő személyiségéhez illően szűkszavú, pontos, és persze mezőségi jegyeket mutat (erre a szép erdélyi dialektusra a szövegben is van egy ironikus önreflexió).
Bognár Péter szatirikus krimi- és stílusparódiáinak (a Hajózni kell, élni nem kell és a Minél kevesebb karácsonyt címűregényeknek) atudálékos polgárőrét, az örökösen nyomozó Oktávot is nagy átéléssel beszélteti Szvoren Edina a Hat, négy helyett című elbeszélésben. Kaján karikírozást, túlzást és sűrítést érzékelek a műben. A gúny kizárólag a hősnek (s egyben elbeszélőnek szól), akinek patriarchális felfogását, előítéleteit és modorosságát maga Bognár Péter is ironikusan jeleníti meg. Persze a karakter összetettségét s a Bognár-regények többszintű struktúráját Szvoren nem adhatta vissza harminc oldalban, de a regény felismerését így is aláhúzta. Mert a Hat, négy helyett a polgárőr gondolkodásának épp azt a szegmensét emeli ki, amely köz- és magánéletünket súlyosan terheli: a tények bagatellizálását és tetszőleges felülírását.
Az elbeszélések önmagukban, az eredeti szerző ismerete nélkül is hatnak, de külön élvezetet okozhat a szerzőkre való ráismerés. Nagyon szórakoztató, szellemes olvasmány a Szvoren Edina–Szív Ernő-tárca, a Kispontok: humoros szövegezésű portré és stílusimitáció. Fájdalmas kivándorlási történet íródik meg A száztizenharmadik folyamátvágás Veresmart felett című hosszabb elbeszélésben, melynek inkább csak a címe meg a késleltetéses, elhallgatásos technikája tűnik szvorenesnak, érdeklődési iránya (falusi szegény a nagyvilágban), morális célzata (Ne hazudj, ne lopj; Madarat tolláról…) és a szakszerűségig pontos leíró technikája Oravecz Imréé. A Czekeliusi fehér, czekeliusi fekete részint központi eseménye, részint az elbeszélő határozatlansága miatt izgalmas: bűnös-e a gyermekmolesztálással vádolt barát vagy sem? Az igenek és nemek váltakozását krasznahorkais körmönfontságú mondatokban, késleltető nagymonológban követhetjük, és a történet kapcsán eltűnődhetünk, igazolhatja-e egy ilyen eset a világ fekete-fehérben láttatását (mely eléggé jellemző Krasznahorkaira).
Két olyan művet találtam, melyek önmagukban biztos, hogy kevesebbet vagy mást mondanak, mint a „másik szülő” műveinek a kontextusában. A Bodor- és a Nádas-hibridet. A Vágy gombok után eseménysora a Részleg vagy a Sinistra-körzet élményenélkül disztópikusnak hat, míg a Bodor Ádám-i száműzetéstörténetek, a bodori helyszínek és történelmi szituációk ismeretében a groteszk reáliák körében marad. A Szvoren–Nádas-féle példázatos esszé az undorról (In statu nascendi az undorukat) Nádas provokatív gesztusainak s a Párhuzamos történetek éles vágásainak, snittjeinek tükrében sokkal több komikummal telítődik. Komikumforrás lesz, hogy a szöveg Nádas-fotók kiállításmegnyitójaként prezentálódik, miközben a fényképezésről szó nem esik; két története pedig az undor születéséről (egy öngyilkosságé és egy taxis utazásé) átvezetések nélkül, egymásba ékelődve kerül elmondásra.
A könyv sokszínű, sokhangú, de integratív elem is bőségesen van benne. Erőteljesen egységesít például a tematika. Szvoren Edina jellegzetes problémaköreit látjuk viszont a hibrid elbeszélésekben: a személyes (családi, baráti) kapcsolatokban jelentkező frusztrációkat, a szexuális orientáció sokszínűségét és az identitás bizonytalanságait (mert változik az éntudat a környezet, a családi állapot, az egzisztenciális helyzet függvényében). Integratív erejű a motívumismétlés is. Utóbbiak feltérképezéséhez a könyv végi Tárgymutató is hozzásegít. Ez a paratextus Melhardt Gergő literás kritikájának[i] állításával szemben nem tartalmaz „hibákat”, és nem csupán „vicc, tréfa”, bár kétségkívül játékos, rejtvényszerű, például előfordul, hogy az adott szó nem is található a megjelölt oldalon, csak az, amit fogalmilag fed. Arra is van példa, hogy elbeszélések egészére utal egy tárgyszó, és olyankor a kezdőlapok oldalszáma kerül mellé. Például a „nagy utazás” ironikus kifejezésnél négy elbeszélés címoldala is szerepel, s ezek az írások hol száműzetésről, hol kényszeres útra kelésről (anyakeresésről), hol vágyott, de erőszakosan megszakított utazásról, hol konferenciaútról és kellemetlen taxiútról (is) szólnak. A legtöbb előfordulása a „szeretet” szónak van (hat), öt elbeszélésben fordul elő (részben hiány jelzéseként). Az „undor” és az „undorra való képtelenség” három elbeszélést érint, a „szégyen” eggyel többet, de nem szerepel a mutatóban. És nem lett tárgyszó a „nyomozás”-ból sem, pedig az elbeszélések többségében ilyesmi is zajlik, és az antik görög kultúrára utalásokból is van bőven, de ezekre is csak a kötetcím utal. A legérdekesebb tárgyszó a beteges bőbeszédűséget jelentő logorrea, melyhez három elbeszélés kezdőoldala tartozik a mutatóban – bőbeszédű elbeszélőkre reflektál ily módon a könyvszerző. A terjengősség, illetve a tömörség oppozíciója kompozíciós elv is, a szűkszavú és a bőbeszédű művek váltják egymást a könyvben.
Utoljára hagytam az egyik legfontosabb egységteremtő tényezőt, az általam utószónak nevezett Máthé Erzsi című kisprózát, melyet Szvoren Edinaként jegyez a könyvíró, s amely a változás, változtatás iránti általános emberi igényt, a sokféle lehetőség, sokféle személyiség megélésének vágyát abszurd módon veti fel (a Mondatok a csodálkozásról kisprózáinak modorában). Ebben a meghökkentő írásban egy nő azt kéri, szólítsák őt ezentúl Máthé Erzsinek, mert ő az. A környezete tiltakozik: Máthé Erzsi egy színésznő, aki már meg is halt, és különben is… Sorolják a kifogásokat, illetve „[v]árják a bizonyítékot, amit nemcsak ők nem kaptak meg, de az igazi Máthé Erzsi sem, senki nem kapott meg, mert erre bizonyíték nincs, erre nem lehet”. A környezet ezzel mit sem törődik, elhallgattatják az ágálót. „Most már aztán kuss legyen” – fejeződik be a kispróza.
Csakhogy amikor Máthé Erzsi-filmet vagy tévéjátékot néz valaki, akkor azonosulhat Máthé Erzsivel: Máthé Erzsiként lélegezhet, mozoghat, beszélhet. A művészetek mindig is lehetővé tették, hogy megélhessünk olyan lehetőségeket, amelyektől körülményeink és addigi döntéseink, választásaink elzártak. A figyelmes, a jó olvasó is azonosulhat a könyvek elbeszélőivel, karaktereivel, Szvoren is ezt teszi, mikor olvasmányai alapján megírja a kortárs írók lehetséges műveit. Szvoren is kibújhat a bőréből, a kortársak is. A Máthé Erzsi-próza tehát a kötet vállalását fejezi ki. E vállalást azonban megtámogatják mindazok a szövegrészek, amelyek az egyének és dolgok hasonlóságait hangsúlyozzák (A száztizenharmadik folyamátvágás Veresmart felett; a Csempészipszilonok), vagy a test határairól, a „képes vagyok”, „nem vagyok képes” tapasztalatáról adnak hírt (Kispontok; Hat, négy helyett; In statu nascendi az undorukat), illetve a lehetőségek sokaságáról vallanak, melyek közül ha egy megvalósul, megölheti a többit (Levél nővéremnek; Vágy gombok után; Kutatóutak, séták; Czekeliusi fehér, czekeliusi fekete).
Szvoren Edina: Kérődző Kronosz, Magvető, 2024.
[i] Melhardt Gergő: Együttérző hányás – Szvoren Edina Kérődző Kronosz című novelláskötetéről | Litera – az irodalmi portál
Hozzászólások